Szakember kereső

Blog

Függőségeink hálójában - változik a társadalmi megítélés

Függőségeink hálójában - változik a társadalmi megítélés

Pszichológia 2023-02-01 Berkes Éva


Félünk az ürességtől. Félünk a semmitől. Megteszünk szinte mindent, hogy elkerüljük azt a belső részt, ahol ezek vannak. Nagy drámákat generálunk, édességet falatozunk, alkoholt iszunk, kábítószereket fogyasztunk, filmeket nézünk, nyomogatjuk a telefonunkat, újabb és újabb izgalmas tartalmat remélve. Eltompítjuk vagy felpörgetjük magunkat. Csak hogy még egy kis időt nyerjünk – időt, hogy elérjen bennünket a semmi.

 

A függőség nagy témakör, főleg azért, mert ilyen vagy olyan formában a társadalmunkban erőteljesen jelen van, sokunkat érint, sokunk életét átszővi. Ugyanúgy, ahogy most már több mentális állapot diagnosztizálásánál (legyen az szorongás, autizmus spektrum zavar vagy nárcisztikus személyiségzavar), úgy a függőségeket is egy skálán képzeljük el. A függőséget érhetjük arra is, hogy minden nap kávézunk, arra is, hogy sok édességet eszünk vagy minden nap elszívunk pár cigarettát és mondhatjuk bizonyos tevékenységekre is, mint a telefon pörgetése vagy bizonyos viselkedésekre, például arra, hogy azért teszünk dolgokat, hogy mások elismerően nézzenek ránk. Mindezek (mindenkinek egyéni, hogy mik) olyan tevékenységek vagy viselkedés-mintázatok, amiket nehezen adunk fel, bizonyos mértékben függünk tőlük. Egy szintig ez még természetes is, hiszen a környezettel való interakció alapvető, úgy, ahogy az is, hogy bizonyos anyagokat beviszünk a szervezetünkbe és ezek hatással vannak ránk. Azonban van a skálának az a része, ahol a kábítószerektől, gyógyszerektől, akár viselkedéstől is, de ezek a függőségek súlyos mértéket öltenek, destruktívvá válnak és átveszik az ember élete felett az irányítást.

Egyre több és több ember szenved függőségektől. Függetlenül a társadalmi helyzetétől mindenkit érinthet – de leginkább az elnyomott, kizsákmányolt, bántalmazott, alacsony SES-el rendelkező rétegeket érinti. Dr. Gábor Máté Vancouverben a társadalom perifériájára szorított, súlyos kábítószerfüggőkkel dolgozott együtt. A Sóvárgás Démona című könyvében azt mondja, hogy ők sötét tükröt tartanak a társadalom „csillogóbb” rétege felé. Az elismert, „sikeres” osztályt is hasonlóan érinti a probléma és éppen azért is taszítjuk ki a súlyos drogfüggőket, mert nehéz szembenézni saját függőségeinkkel. A munkamániát, hatalommániát is ugyanúgy addikciónak tartja. Könyvében a témát olyan mélységekben vizsgálja, melyben áttekinti az addikciók fiziológiai, pszichológiai, társadalmi és történelmi tényezőit és a függőségek gyökerét a kora-gyermekkori szülő-gyermek kapcsolatok minőségéhez és a traumához vezeti vissza. Cikkünkben ezekből az információkból szeretnénk – a teljesség igénye nélkül – egy szeletet átadni, annak érdekében, hogy a függőségekhez kapcsolódó friss, tudományos megközelítés minél több ember számára elérhető legyen.

Függőség meghatározása

A függőségek definíciója sokkal nagyobb részben szól az adott szerhez vagy adott viselkedéshez fűződő viszonyról, mint magáról a kémiai anyagról. A függőség magába foglalja:

  • kényszeres ragaszkodást az adott viselkedéshez vagy elkötelezettséget iránta
  • az adott viselkedés feletti ellenőrzés képtelenségét
  • a tartósságot és visszaesést – a károsító hatások bizonyitékai ellenére
  • a kielégületlenséget, az ingerlékenységet vagy a gyötrelmes sóvárgást, amikor a tárgy – legyen az drog, viselkedés, tevékenység vagy más cél – azonnal elérhetetlen vagy kivitelezhetetlen

Sokkal komplexebb a függőségek kérdése, mint az, hogy az adott szer addiktív. Vannak emberek, akik betegség vagy sérülés miatt kapnak morfiumot, ópium tartalmú gyógyszert és nem lesznek függők, míg más embereknél így „kezdődik” az addikció. A legjobban ezt az evészavar reprezentálja. Az étkezés ugyebár alapvető szükségletünk, azonban függővé is tudunk válni általa. A túlevéssel, a stressz-evéssel nem a fizikai igényre reagálva táplálkozunk, hanem valami olyan belső szükségletet akarunk betölteni, ami nem az ételről szól, hanem valami mély, belső hiányról, aminek feltöltésére nincs más eszközünk.

Függőségek és környezet

Azt a feltevést, hogy maga a kémiai szer okozza a függőséget, részben patkánykísérletekre alapozták. Azonban ezeket a kísérleteket bezárt, a saját közegükből kiemelt patkányokkal végezték. Megfigyelték, hogy a társaságtól való elszigeteltség fokozza az állatok morfiumfogyasztását. Dr. Bruce Alexander a Simon Fraser Egyetemen az 1900-as évek második felében erre a megfigyelésre alapozva azt vizsgálta, hogy a természetes közegükhöz hasonló környezetben mi történik a patkányokkal a függőség tekintetében. Épített nekik egy patkányparkot, ahol mindenük megvolt: jó nagy területen éltek, voltak társaik, ehettek-ihattak, szexelhettek. Az itató részhez tettek tiszta vizet és morfium tartalmú vizet és azt figyelték, melyiket választják a patkányok. Az derült ki, hogy „ebben a „természetes környezetben” a patkányok akkor is távol tartják magukat a kábítószertől, hogyha szabadon választhatják azt, sőt akkor is, hogyha már előtte kialakult fizikai dependenciájuk” (Dr. Máté Gábor).

Ugyanebben az időszakban a vietnámi veteránoknál is hasonló jelenséget figyeltek meg. A háború alatt a borzalmak miatt sok katona heroin függővé vált, azonban amikor hazaértek, nagy százalékuk nem maradt függő. Dr. Gábor Máté azt mondja, „bizonyos környezeti viszonyok mellett a stressz fogékonyabbá teheti az embereket a függőségekre, ám a viszonyok jobbra fordulásával jelentősen csökken az addikciós hajlam.”

Mindez nem azt jelenti, hogy az addikció fizikai vonatkozása elhanyagolható lenne, csupán azt, hogy nem ez az egyedüli oki tényező, ami áll kialakulása mögött. Ezek a kísérletek felvetik a kérdést, hogy mi van akkor, hogyha a függőség nem arról szól, amit beveszünk vagy csinálunk, hanem arról a börtönről, azokról a körülményekről, amiben vagyunk? Megmutatják, hogy az emberi szükségleteink szempontjából nem megfelelő környezet és a stressz fogékonyabbá tehet mindenkit a függőség irányába. A függőséget ezek alapján úgy is lehet látni, mint egy adaptációt a környezet körülményeihez.

Függőségek kémiája

Az addikció kémiájában összekapcsolódnak a testi és érzelmi szükségletek és az ebből kialakuló érzelmi és agyi folyamatok. A gyermeki agy nem szeparáltan, hanem a környezetével és felnőttekkel való interakcióban fejlődik. Ahogy a fizikai testnek szüksége van tápanyagokra, bizonyos vitaminokra, ahhoz, hogy életben maradjon és megfelelően fejlődjön, úgy érzelmileg is szüksége van egy gyermeknek arra, hogy felelősségteljes, biztonságos, szenzitív, ráhangolódott közegben nőjön fel. Az, hogy szerparált emberi lények vagyunk, téveszme. Már az anyaméhben az anyának az érzelmei, stressz-szintje, az anya táplálkozása hatással van a gyermek fejlődésére, továbbá a kötődés minősége, szülő ráhangolódása és az is, hogy milyen nyelvet tanul meg, hiszen azáltal egy kultúrát, gondolkodásmódot sajátít el. Emellett felnőttkorunkban hatással vannak ránk a környezetünkből érkező ingerek, az ételek tartalma, ami érzelmi állapotainkra, hangulatunkra is befolyással van. Folyamatos kölcsönhatásban vagyunk tehát a környezetünkkel, ahol érnek bennünket behatások, stresszorok.

A gyermek ezeket a stresszorokat és a saját érzelmeit nem önmagától tanulja meg szabályozni, hanem az őt körülvevő felnőttekkel való viszonyrendszerből. A koragyermekkora szülő-gyermek kapcsolat hozzájárul az agy fejlődéséhez, ezen belül ahhoz, hogy az élethez szükséges megfelelő kémiai közeg alakuljon ki. Ez alapozza meg, hogy az élet kihívásaival jól tudjunk megküzdeni. Hogyha a gyermek ilyen formán a szükségleteit nem kapja meg, az hatással lesz arra is, hogy mennyire fogékony később bizonyos függőségek irányába. Példaként említve a kokain függők sokszor alapvetően kevesebb dopaminnal rendelkeznek. Megfigyelték, hogy ha a gyermeket megölelik, az természetes ópiumokat szabadít fel, illetve hogyha az anya stresszes, a gyermek kortizol-szintjében is növekedés látható.

Azoknál a tevékenységeknél, amelyeket jutalmazónak élünk meg, dopamin szabadul fel az agyunkban, ami jó érzéssel tölt el bennünket. Ez motivál minket arra, hogy újra végrehajtsuk ezeket a cselekedeteket. Így van ez azzal, hogyha ételre van szükségünk vagy egyéb olyan tevékenységeket végzünk, amelyek az életünk fenntartásához szükségesek. Bizonyos élethelyzetekben, akár gyermekként, akár felnőttként, egy adott helyzetre lehetséges, hogy találunk egy olyan megoldást, ami abban a pillanatban felszabadít minket a feszültség, stressz alól és úgy érezzük kikönnyít minket. Ilyenkor (nagyon leegyszerűsítve a folyamatot) az agyunkban lezajló kémiai folyamathoz hozzátartozik, hogy dopamin szabadul fel és ez serkent minket arra, hogy újra meg újra végrehajtsuk ezt az adott megoldási mintázatot. A mindennapi életünkben az agyunk hozzászokik a dopaminaktivitás szintjéhez. Az addikció fiziológiai szempontból „az agy megváltozott állapotát” jelenti (Charles O’Brien), amikor ez a dopaminaktivitás a kábítószerekkel vagy bizonyos viselkedéssel éri csak el azt a szintet, ahol képesek vagyunk funkcionálni. Ezek a megoldási mintázatok – legyen az viselkedés, alkohol, gyógyszer, kábítószer – be tudnak ragadni és még akkor is ezeket csináljuk, amikor már egyébként nem épít, hanem rombol bennünket. Dr. Máté Gábor így fogalmaz: „Amiről a jelenben úgy érezzük, hogy nem szolgálja az érdekeinket, sőt kifejezetten önkárosító, az valamikor az életünkben valószínűleg segített minket abban, hogy az akkori körülményekhez alkalmazkodjunk, és elviseljük őket. Az emberek azért válnak függővé a saját megnyugtatásukat szolgáló viselkedésmintázatoktól, mert a korábbi életük bizonyos szakaszában nem részesültek abban a megnyugvásban, amire szükségük volt. Ennek megértése segít eltörölni a mérgező önvádat, és segít abban, hogy vállaljuk a jelen felelősségét.” Gyakran a különböző szereket vagy viselkedés-mintázatokat „öngyógyításra” használjuk.

Összefoglalva az addikció kialakulásához három tényező szükséges: fogékony szervezet, addiktív potenciállal rendelkező drog és stressz.

A függőségek társadalmi vetülete

Ami közös a kábítószer és a viselkedés függőségekben, az az adott dologhoz vagy tevékenységhez való viszonyulás. Bizonyos függőségeket társadalmilag elfogadunk, sőt, gyakran támogatunk is, mint a munkamániát, hatalommániát, az alkohol pedig sok kultúrának a része, míg más függőségeket lenézünk és erkölcsi bukásnak, akaratgyengeségnek bélyegzünk. Ahogy Dr. Gábor Máté mondja: „A függőség nem betegség vagy erkölcsi hiba (…) Ez egy megoldás a lelki problémára.” A probléma minden függőség esetén bár egyéni mintákat ölt, egy tőről fakad. De mi ez az egy tő? A belső, mély értéktelenség-érzés keltette fájdalom és űr, aminek kitöltésére külső eszközöket használunk. A Dr. Gábor Máté szerint nem azt kell vizsgálni, hogy miért vannak a függőségek, hanem azt, hogy miért van ez a rengeteg fájdalom, amire ezt a megoldást találják az emberek. Mert ez a fájdalom nem csak magától lett, ennek van oka.

Az egyik fő ok, hogy sok ember nem kapja meg ebben a társadalmi rendszerben azokat az alapvető emberi szükségleteket, amik a test és lélek egészséges fejlődéséhez szükségesek – még akkor sem feltétlen, hogyha szerető-családi közegben nő fel. Egy alapvetően stresszes társadalomban élünk, a szülők is úgymond az áldozatai ennek a sok stressznek és ilyenformán ezeket a mintákat adjuk át egymásnak. Továbbá a jelenlegi társadalmi berendezkedés kedvez a függőségeknek. A fogyasztói társadalomnak az az érdeke, hogy azt érezzük, szükségünk van kívülről valamire – mindig még valamire –, ami által egésznek érezzük magunkat. Szükségünk van szép ruhákra ahhoz, hogy szépnek érezzük magunkat, szükségünk van egy újabb telefonra, hogy jól tudjunk részesei lenni a világnak, semmiről se maradjunk le. Szükségünk van drága termékekre ahhoz, hogy lefogyjunk vagy egészségesek legyünk, szükségünk van energiaitalra, hogy legyen energiánk. Elhisszük, hogy kell valami dolog kívülről, ami által a testünk széppé válik vagy kell valami kívülről, ami által értékessé válunk. Tulajdonképpen a folyamatos hiány érzetének belsővé tétele működteti a rendszert, hiszen ez teszi szükségessé, hogy ezt a hiányt kívülről pótoljuk.

A másik fő ok pedig az, hogy történelmileg sok nép az iparosodás során elvesztette az anyaföldjét, áttelepítették vagy leigázták, diszkriminálták (és még mindig diszkrimináljuk) őket és megfosztották a népük ősi spirituális tanításaitól, gyakorlásaitól. Ezt diszlokációnak nevezik.A kitaszított népek körében jelentősen magasabb arányban fordul elő az addikció.

Társas lények vagyunk

Fontos azt megérteni, hogy mindenképpen függünk a környezetünktől, hiszen folyamatos kölcsönhatásban vagyunk a természettel, egymással. Számít, hogy mit gondolnak rólunk mások, számít, hogy megérintjük egymást, számít, hogy jókat eszünk-iszunk, számít, hogy szeretünk, hogy adunk és kapunk. Attól azonban, hogy iszunk alkoholt, nem leszünk alkoholisták, attól, hogy szexuális életet élünk, nem vagyunk szex függők, hanem egy természetes emberi részünket éljük meg.

Johann Hari szerint a függőségek ellentéte nem a józanság, hanem a kötődés. Mivel társas lények vagyunk, így mindenképpen szeretnénk kötődni, ez az emberi természet része. Deb Dana, az angolul polivagal theory (másnéven a kapcsolódás tudománya) egyik fő képviselője azt mondja, az emberi kapcsolódás biológiai szükségletünk, az idegrendszerünknek az egészséges működéshez szüksége van arra, hogy másik idegrendszerrel kapcsolódjon. Egészséges formában ez egymással történik. Amikor traumatizálva vagyunk, vagy a fentiek alapján nem kapjuk meg gyermekként a szükséges törődést, figyelmet, felelősségteljes, biztonságos és ránk hangolódott közeget, ezek a mély, lelki sebek izolálttá tesznek bennünket és elkezdünk olyan dolgokkal kötődni, ami valamilyen szintű megkönnyebbülést hoz. A függőség akkor kerül szóba, amikor mély értéktelenség-érzésünk kitöltésére használjuk ezeket a külső szereket.

Érdekes, hogy az általunk ismert történelem során most vagyunk a leginkább kapcsolatban egymással a kommunikáció áramlásának tekintetében, azonban sokan elszigeteltnek, magányosnak érezzük magunkat. Johann Hari a környezetvédelmi író, Bill McKibben tanulmányára hivatkozva említi, hogy Amerikában annak az aránya, hogy az emberek mennyi embert éreznek igazán közelinek ahhoz, hogy krízishelyzetben felhívják őket, 1950 óta folyamatosan csökken. Én is szoktam érezni, hogy minél többet beszélek online emberekkel és kevesebbet találkozom velük, hosszútávon annál magányosabbnak érzem magamat tőle, még akkor igy, hogyha időlegesen enyhíti ez a kapcsolódás iránti vágyamat. Olyan, mintha a virtuális kapcsolat emlékeztetne, hogy a másik ember nincs jelen velem – nem látom, nem érzem az illatát, nem tudom megérinteni.

Együttérzés a fájdalommal, önmagunkkal

Ahogy kutatást végeztem a cikkhez, egyre inkább megijedtem, hogy valójában a függőségeink hálójában élünk és úgy rángatnak bennünket a külső tényezők sokszor, mint a bábukat. Hajlamosak vagyunk a függőségek negatív oldalát nézni, ami bűntudatot kelt bennünk és még kevésbé ösztökél arra, hogy szembenézzünk a helyzettel, ami pedig elengedhetetlen eleme a gyógyulásnak. Éppen ezért nem csak azt érdemes nézni, hogy mennyire rossz a függőségünk, hanem azt is, hogy mit ad számunkra. Mit ad számodra az, amit te úgy gondolod, hogy függőség az életedben? Extázist, a gátlásaid feloldódását, könnyebb kapcsolódást másokkal, szabadabb megéléseket, intenzívebb érzéseket vagy éppen érzéketlenné válást? Innen elindulva feltérképezheted, hogy számodra specifikusan mi az a hiány, amit be szeretnél tölteni és a tudatosság szintjére emelve, ha nem is könnyen, de elkezdhetsz keresni ennek a hiánynak a betöltésére egészséges csatornákat.

Amikor függőségeink intenzitása növekszik, sokszor pont a nehézségek, a szenvedés, a stressz felerősödése jellemzi az életünket. Éppen ekkor lenne a legnagyobb szükség önmagunk megértésére, arra, hogy kedvességgel, együttérzéssel forduljunk önmagunk felé és éppen ekkor a legnehezebb ezt megtenni, hiszen azt érezzük, megint kudarcot vallottunk, megint hazudtunk magunknak, megint beleestünk ugyanabba a csapdába. Ilyenkor azonban ugyanazt csináljuk magunkkal, mint ami miatt szenvedünk: bántjuk magunkat, szégyelljük magunkat, bűntudatunk van és megbélyegezzük magunkat „már megint hogyan lehettem ilyen hülye, hogyan ronthattam el ennyire?” Ilyenkor nagyon gyógyító tud lenni a megértő kíváncsiság gyakorlása magunkkal, amikor ítélkezés helyett azt kérdezzük magunktól, „vajon mi az, ami miatt ugyanazt megcsináltam, annak ellenére, hogy tudtam, hogy negatív következményekkel jár?” A függőségek, mivel mélyen gyökereznek, ezért butaság azt várni, hogy könnyű feladni, levetkőzni őket, hogy könnyű elérni a teljes absztinenciát. Kedvességgel, megértéssel, kíváncsisággal és nyitottan fordulva magunk felé nem az a cél, hogy megváltoztassuk a viselkedésünket hirtelen, hogy ne csináljunk soha többet olyat, ami negatív következményekkel jár, lemondjuk és feladjunk mindent. Hanem arról szól, hogy éppen azt az űrt, hiányérzetet önmagunkban picit be tudjuk tölteni azzal, hogy jelen vagyunk magunk számára, amikor a leginkább undorodunk magunktól. Tapasztalatból mondva tudom, hogy ez nem könnyű. De ahelyett, hogy egymásra és magunkra mutogatva ítélkeznénk gyarlóságaink felett, felfedező attitűddel megközelítve egyre inkább megismerhetjük saját magunkat. Az önismeret nem azt jelenti, hogy tökéletessé kell formálnunk magunkat, hogy a „hibáinktól” megszabaduljunk, hanem azt, hogy valóban megismerjük önmagunkat, azokkal az énrészeinkkel együtt, amik nem olyan szépek, elfogadottak.

Az agyunk egész életünk során plasztikus, van lehetőségünk fejlődni, változtatni. Ez – bárki bármit mondd – nem egy egyszerű folyamat. Ez egy mély belső munka, ahol sokszor elbukunk. Amit tudunk tenni, hogy megpróbálunk egy mély, belső kapcsolatot kialakítani saját magunkkal, ahol együttérzéssel és szeretettel vagyunk jelen önmagunk számára és ezzel a figyelemmel be is tudjuk tölteni egy picit – mindig csak még egy picit – ezt a mély hiány-érzetet. Ebben segíthet az Önegyüttérzés cikkünk, ahol összegyűjtöttünk módszereket, melyek segíthetnek az önmagunkkal való kapcsolat narratívájának átírásában még kudarcaink esetén is.

Források