Szakember kereső

Blog

Gondolatok a gyógyulási lehetőségekről a 21. században Magyarországon

Gondolatok a gyógyulási lehetőségekről a 21. században Magyarországon

Holisztikus orvos 2023-06-08 Dr. Papp Szidónia belgyógyász, antropozófus orvos


...még egy egyértelműen pusztán fizikai, testet érintő károsodásnak is hatalmas lelki hatásai vannak, és a pszicho-neuro-immunológiai tengely működése már bizonyítást nyert. Eddigi orvosi munkám legfőbb tapasztalata, hogy egy betegség és az abból kivezető gyógyulási folyamat során soha nem lehet a lelket és a testet szétválasztani, mindig mindkettő érintett valamilyen formában, s az egyik megtámogatása pozitívan hat a másikra is, akárhol manifesztálódik a probléma.

Gondolatok a gyógyulási lehetőségekről 21. században Magyarországon

 

A modern orvoslásnak hála, az inzulin feltalálása óta már nem kell meghalniuk az egyes típusú cukorbetegséggel küzdő gyermekeknek, nem halálos a torokgyík, és egyéb korábban nagy letalitással bíró fertőző betegségek elkerülhetők, vagy a megfelelő antibiotikum kezeléssel jól gyógyíthatók. A gyors műtéti beavatkozások révén jó eséllyel fel tudunk épülni egy súlyos baleset után, akár magas szinten funkcionáló művégtagot is kaphatunk, ha netán egy végtagunk elvesztettük. Sőt létfontosságú belső szerveink is cserélhetők, illetve amíg megérkezik a transzplantációra alkalmas szerv, addig művese, műszív kezelés tarthat életben akár hónapokon – éveken keresztül.

Ma már képes megsaccolni az orvostudomány, hogy születendő gyermekünk mekkora eséllyel kap korai Arzheimer-kórt, sőt a még meg sem fogant utód neme is befolyásolható (a sok dinnyét egyél, és fiút szülsz megfontolásokkal szemben 100%-os hatékonysággal). A mesterséges megtermékenyítés elterjedésének hála már rengeteg gyermektelen pár válik biológiai szülővé, akár más nőtől származó petesejtből kialakuló embrió is beültethető a petefészek elégtelenséggel küzdő asszonyba.

Már orvostörténelmi információvá zsugorodott az a tény, hogy a 90-es években bevezetett protonpumpa gátló gyógyszerek előtt a gyomorfekély esetén gyakran szükség volt a gyomor nagyrészét eltávolító műtétre. Továbbá nagyon hálás vagyok, hogy már nem a kovács húzza ki a szuvas fogakat, csakúgy mint a kontaklencse, a fájdalomcsillapítók, a szűrővizsgálatok, a fogimplantáció és az izületi protézisek lehetőségéért.

Most csak pár példát említettem a nyugati orvoslás vívmányaiból, s további rohamos fejlődésben van például a képalkotó és labordiagnosztika, a génterápiás kezelés, robottechnológia, a mesterséges inteligencia és a telemedicina terén.

Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy mindez nem valaminek a rovására történik-e, nem veszítünk-e el útközben egyéb lehetőségeket, ősi tudást, a holiszikus látásmódból fakadó előnyöket?

Az egyre nagyobb specializáció az összefüggések szem elől tévesztésével járhat, előfordulhat, hogy egyik szakorvostól a másikig rohangálunk, mégsincs senki, aki átláná az egészet. Ez a szintetizáció leginkább a háziorvos feladta lenne, akinek azonban eléggé meg van kötve a keze a hatalmas bürökratikus terhek és a nagy betegszám miatt.

Különösen nehéz a helyzetünk, ha több krónikus betegséggel küzdünk, s bár közismert tény, hogy a különböző szervrendszerek összehangoltan dolgoznak, s egyik meghibásodása az egész működését megváltoztathatja, mégis ritka az effajta integratív gondolkodás.

Hamar abban a helyzetben találhatjuk magunkat, hogy az egyik gyógyszer mellékhatása miatt felírnak egy másikat, s pillanatok alatt egy marék pirulát szedünk. Pedig tudjuk, hogy az egyes gyógyszerek befolyásolják egymás felszívódását, metabolizációját, s így tényleges hatását, s ez az interakció négynél több gyógyszer esetén már nehezen kalkulálható.

Érdekes kérdés, hogy a sok áldásos hatása mellett, vajon mennyit árt a modern orvoslás? 

Gondolok itt az egészségügyi műhibákra, a nozokomiális fertőzések és az antibiotikum rezisztencia rohamos növekedésére, a szülészeti erőszakra, a financiális okból fölöslegesen elvégzett műtétekre, a gyógyszerek, az oltások és az orvosi beavatkozások mellékhatásaira.

A modern orvoslás és a paternalisztikus egészségügyi rendszer velejárója, hogy a beteg egyre passzivabb elszenvedője a gyógyítási folyamatnak, az irányítást és a felelősséget az orvos kezébe adva, elveszíti az aktív gyógyulás lehetőségét. Ivan Illich Medical nemesis című könyvében részletesen tárgyalja a nagy mértékű medikalizáció káros hatásait, mely szerint hatalmas negatív társadalmi következményekkel jár az, hogy még a születés és halál folyamata is az egészségügy kontrollja alá került, s az egészség-betegség-élet-halál kérdésében egyre kisebb az egyes ember autonómiája. Véleménye szerint a rendszer a segítésen és kiszolgáláson túl átvette az irányítást az emberek élete felett.

A nyugati medicina másik hátulütője, hogy egyre nagyobb teret kapnak a szintetikus hatóanyagok, s ezzel párhuzamosan a természetből származó orvosságok háttérbe szorulnak.

A bizonyítékokon alapuló orvoslás leginkább egy-egy hatóanyagra koncentrál. Olyan laboratóriumban előállítható vegyületekkel zajlanak nagy szabású kutatások, amelyeknek forgalmazása aztán nagy hasznot hozhat.

A tradiciók szerint alkalmazott, esetleg sokkal potensebb, komplex, a természetből származó – s így nem szabadalmazható – gyógyhatású készítményekkel ritkán történik nagy esetszámú, placebó kontrollált, reprezentatív vizsgálat.

Az egyes hatóanyagokra való fókuszálás révén elveszíthetjük a komplexitást, mely szerint az egész mindig több, mint az egyes részek összessége. S bár mindenki szeret tisztán látni, s orvosként nem csak a sötétben tapogatozni a felírható gyógyszerek terén, azért nem árt szem előtt tartanunk a Churchillnek tulajdonított mondást "Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok".

A nyugati medicina előnyeit napi szinten élvező gyógyítóként mégis meg kell említenem a modern fejlődés azon rákfenéjét is, miszerint nagyon korlátozottan képes az emberi test-lélek-szellem egységét tiszteletben tartani.

 Pedig még egy egyértelműen pusztán fizikai, testet érintő károsodásnak is hatalmas lelki hatásai vannak, és a pszicho-neuro-immunológiai tengely működése már bizonyítást nyert. Eddigi orvosi munkám legfőbb tapasztalata, hogy egy betegség és az abból kivezető gyógyulási folyamat során soha nem lehet a lelket és a testet szétválasztani, mindig mindkettő érintett valamilyen formában, s az egyik megtámogatása pozitívan hat a másikra is, akár hol mainfesztálódik a probléma.

A mai magyar közegészségügy keretrendszere ezt a tényt és az ebből táplálkozó gyógyítást nem igazán teszi lehetővé. Úgy vélem, ez volt a legfőbb oka annak, hogy kiléptem belőle. Nem beszélve arról, hogy az ember komplex, szellemi lény, indivídum, ezért teljesen egyedi, hogy miért betegszik meg és mitől gyógyul. Egy a tömeg szintjén tesztelt gyógymód nagyon eltérően hathat az adott emberre, s nem veszi figyelembe, a saját szalutogenetikus* erőit.

Meglátásom szerint a konvencionáis orvoslás és a közegészségügy nem igazán tud kielégítő választ adni például olyan embereknek, akiknek mentális betegségük vanak, vagy pszichoszomatikus betegséggel küzdenek, akiknek funkcionális emésztési problémáik vannak, akiknek autoimmun betegségük van, akik fogyatékkal küzdenek, akiknek szerteágazó tüneteik nem férnek bele egyik ismert betegség skatulyába sem, vagy ritka kórral küzdenek, akik rákbetegségük mélyebb okait és komlex gyógymódját keresik. Nem azt állítom, hogy nem kapnak segítséget, vagy nem érhetik el ezen a módon a teljes gyógyulást, de mindenképp jó sok szerencse és némi asszertivitás szükséges hozzá. Az egyre nagyobb teret hódító magánszféra részben betömködi a rendszer hibáiból adódó szakadékokat, de korántsem kínál komplex gyógyírt a kereső ember oki és teljességre irányuló gyógyulási vágyára.

Ezen igényre válaszolva hódít egyre nagyob teret a komplementer medicína és a különböző alternatív gyógyítási irányzatok. A betegség okainak mélyebb feltárására, a megelőzésre és a teljes gyógyulásra törekvő embernek nagy segítséget nyújthatnak a tradicionális orvoslási rendszerek, mint az ajurvéda, a kínai hagyományos kínai vagy tibeti orvoslás és a sokrétű természetgyógyászati kezelések.

Magyarországon az összes, állami és magán, konvencionális és alternatív gyógyító működését az OKFŐ (Országos Kórházi Főigazgatóság) szabályozza. A nem konvencionális gyógymódok terén orvos által végezhető kategóriák, melyek gyakorlása vizsgához és működési engedélyhez kötött:

- homeopátia,

- hagyományos kínai orvoslás (ezen alapuló egyéb technikák),

- antropozófus orvoslás,

- manuálterápia (gyógytornász/gyógytornász-fizioterapeuta által is végezhető),

- indiai (ájurvédikus gyógyászati eljárások),

- méregtelenítő módok,

- tibeti gyógyító eljárások,

- pszichológiai eljárások

- és neurálterápia.

Jelenleg tíz orvosi végzettséghez nem kötött, természetgyógyászati irányzat terén létezik vizsga ezen intézményben, és lehet működési engedélyt kapni:

-          akupresszőr,

-          alternatív mozgás- és masszázsterapeuta,

-          életmód tanácsadó és terapeuta,

-          reflexológus,

-          alternatív fizioterapeuta,

-          bioenergetikus, fitoterapeuta,

-          fülakupunktúrás addiktológus,

-          kineziológus

-          és szemtréner.

S bár úgy tűnik, hogy megfelelően szabályzott s áttekinthető a rendszer, ember legyen a talpán, aki rögtön tudja, hogy mikor, kihez érdemes fordulnia, s hogy egyeztethető össze a konvencionális betegút a kiegészítő gyógymódokkal. Sajnos sokszor előfordul a nem megfelelően képzett vagy kompetenciáit nem kellően ismerő segítő, sőt néha a rendszer hibáira s a gyógyulni vágyó hitére, hiszékenységére apelláló csaló.

A természetgyógyászati végzettséghez kellő egészségügyi alapismeretek nem igényelnek nagy, átfogó medikális tudást, melyek hiányában kockázatos a beteg embert érintő döntésekben tanácsot adni. Ezért fennáll az a veszély, hogy a természetgyógyászként praktizálók nincsenek tisztában azzal, hogy az általuk javasolt eljárások vagy épp emiatt elutasított egyéb beavatkozások pontosan milyen egészségügyi következményekkel járnak.  

A másik gyakori tévhit, hogy a konvencionális és alternatív kezelések nem férnek össze, ha az ember elindul az egyik úton, akkor nem kacsintgathat a másik felé. Ez részben az orvostársadalom fölényes hozzáállásából, részben az alternatív gyógyítók hiányos ismereteiből, a modern medicinával szembeni előítéleteiből fakadhat. Ezért is szeretem a komplementer medicina kifejezést, mely arra utal, hogy ezen gyógyómódok jól kiegészíthetik a közegészségügy által kínált lehetőségeket. Irreális elvárás, hogy egy kalap alatt, egy helyen, egy gyógyító által minden testi-lelki problémánk megoldódjon. Ugyanakkor az sem normális, hogy egy panasz teljes orvoslásához néha rengeteg helyre kell ellátogatni, egy halom pénzt elköltve, akár éveken át.

Nehezítő tényező, hogy a komplementer medicina eljárásait Magyarországon nem támogatja a társadalombiztosítás, így csak egy réteg férhez hozzá. Pedig megfontolandó lenne nyugatra tekinteni, ahol bizonyos természetgyógyászati kezeléseket finanszíroz a biztosító, ugyanis rájöttek, hogy összességében költséghatékonyabb lehet, mert bizonyos problémákra az jelent valós megoldást.

Példaként említem itt a közegészégügyben dolgozók időhiányából fakadó fölösleges vizsgálatkéréseket (néha egyszerűbb kiírni egy vizsgálatot, mint alaposan kikérdezni a beteget). Míg az alternatív gyógyászat talaján általában jóval nagyobb hangsúlyt kap az adott ember alapos megismerése, s a terápia alapköve az életmód optimalizálása, ami általában még a pénztárcát is kíméli.

Egy másik cikket lehetne írni arról a tényről, hogy miközben a hagyományos orvoslás is tisztában van azzal, hogy a mai civilizációs betegségek kóroki tényezői közül a legfontosabbak az életmódunkból fakadnak (dohányzás, mozgásszegény életmód, táplálkozás, stressz, alkoholfogyasztás, környezetszennyezés), addig ezen a terén nem sok segítséget kínál a közegészségügy. Kontrasztként megemlítem azt az ajurvéda mondást, mely szerint ha megbetegszel, akkor az első dolgod legyen a táplálkozásod és a gondolkodásod megváltoztatása.

A természetgyógyászati kezelések hatékonysága nehezebben megítélhető, mert ritkábban történt velük nagy esetszámú vizsgálat, s jellemzőjük, hogy egyénre szabott, nem uniformizált gyógymódokat alkalmaznak. Így az azt igénybe vevőknek a választás során gyakran kell a környezetük tapasztalataira és megérzéseikre támaszkodni.

A gyógyító-gyógyuló ember kapcsolata kellő nyitottságot és bizalmat igényel, melyek lehetőleg egyensúlyban vannak. A bizalmat ki kell érdemelni és meg kell szavazni, a gyógyuláshoz vezető út egyik első lépése a megfelelő gyógymódok és gyógyítók megtalálása.

Bízom abban, hogy a paletta transzparensebbé válik, s a rászorulók egyre hamarabb találják meg a saját ösvényüket.

 

*Szalutogenezis: Aaron Antonovsky után a „gyógyulás forrása”, vagyis az egyes ember gyógyuláshoz vezető folyamatok.

 

 

 

2023.06.07.                                                                                        dr. Papp Szidónia

                                                                                               belgyógyász, antropozófus orvos